Tekerj az egészségedért!

Tegnap úgy néztem esni fog, és így kihagytam a szokásos keddi tekerést. Nem is volt lelkiismeret furdalásom, mert aztán tényleg esett. Az már más kérdés, ha nagyon akartam, akkor elmentem volna, mert a langyos nyári eső általában szuper jó.

Szerda este 5 óra tájban vágtam neki a tekerésnek. Most is volt pár fekete felhő, és mennydörgés, de nem érdekelt. Ahogy beértem az erdőbe a kidőlt fánál hirtelen négyen lettünk. Miután én emeltem át először a kerékpárt a fiúk előre engedtek, de amikor ezt észrevettem mondtam, hogy menjenek. Nincs mit szépíteni a dolgon, mire felértem a kisdombra, meg mire legurultam, rám vertek vagy 60-70 métert. Pedig délután a Giro nézése közben még úgy éreztem duzzadok az erőtől. És lám most két srác alaposan levert, mintegy ,,száműzött a városkörzetibe”. No, de mindig is mondtam, hogy nekem nem év szerinti kategóriába kell kvalifikáltatnom magam, hanem súlycsoportba a +100 kilóba. (A +kilókról – a 100-on felül – most ne essék szó!)

Az akácosban a kisdombot és a két hupit, ha lassan is, de megtekertem. A hosszú egyenesben kicsit felpörögtem, de egyszercsak hirtelen elkezdtem érezni, hogy nem jó az ülés. Törte az ülepem. Akkor jutott eszembe, hogy ma még nem sétáltam. Ettől az érzéstől egyre inkább úgy gondoltam, hogy ma a nyárfásban nem erőlködök felfelé, hanem sétálok. Úgy is lett. Viszont elkezdtek a bogarak körözni körülöttem, ami zavart meg féltettem is a sebes ballábamat. Úgy, hogy rövidesen újra nyeregbe voltam. A köves út előtti hosszú egyenes közepesen sáros volt, nem ártott észnél lenni, nehogy megcsússzak.

Visszafelé a Sóstói-erdő tele volt futókkal, kocogókkal és kerékpározókkal. Bár, ettől még szépen haladtam. Sőt, imponált is, hogy másokkal mehetek egy darabon. A tornapálya egyenese viszont maga volt a káosz; sokan lettünk és köztük kisgyerekek is. Nagyon oda kellett figyelni. Végül is megúsztam…

Nagyon jól esett a mai edzés.

Vasárnap reggel korán keltem. Ami legfőbb képen azért történhetett, mert tegnap kirándultunk Poroszlóra, az Ökorparkba, és jól kiszívott a nap, meg el is fáradtam. Nyolc óra tájban már aludtam.

Csütörtökön megkarcoltam a trombózisos ballábamat, vagy megcsípett valami növény, esetleg bogár, aminek az lett a következménye, hogy egy jó kis fekély alakult ki. Azóta nem győzöm körömvirág kenőccsel kenegetni. Nem dagadt meg, de fájni fájt rendesen.

A család háromnegyed nyolc tájban ébredt. Nem akartam őket itthon hagyni, mert megbeszéltük, hogy a szép időben reggel együtt megyünk biciklizni. Sajnos, Zsombinak nem volt kedve, vagy még nem ébredt fel teljesen, de így némi késéssel indultam. Ja, és kaptam egy megbízatást, hogy szedjek bodzavirágot, italnak. Nem szörpnek.

Szépen körbe mentem a TK-n, aztán egy kis Kótaji út majd be az erdőbe. Nemsokára nagyon sok bodzabokor mellett tekertem. A gond csak az volt, hogy a többségénél csalán is volt. Így a vasúti átjárót elhagyva szedtem szép bodzavirágot, meg a hosszú egyenesben. Meg aztán is. A stéget viszont megtekertem. Most nem volt poros. Jól haladtam felfelé. Valszeg ennyit jelent, ha nem vadulok a hosszú egyenesben, és marad erőm ide is…

Visszafelé a nem történt semmi. Sok futóval találkoztam. A nordic walkingosok pedig már javában gimnasztikáztak, amikor a tornapálya parkolója mellett elhaladtam.

Ma nem volt semmi gond. Mint jó iparos rákészültem a tekerésre. Nem érdekelt, hogy 28 fok van. Nem foglalkoztam azzal sem, hogy az erdőben megszorult a levegő. Okulva a keddi tapasztalatból, most nem öltöztem túl, csak póló és rövidnadrág. Sóstóig gyakorlatilag nem találkoztam csak egy kerékpáros fickóval. Az viszont jól megijesztett, amikor elment mellettem. Bár szépen sütött a nap, de nem húztam az időt fényképezéssel. Visszafelé sokan futottak, kerékpároztak, sétáltak, de ezúttal jól lehetett haladni. A mai egy óra elég intenzívre sikerült.

A mai edzés, bár 17 óra tájban indult, 26 fok volt. Én ezzel nem igazán törődtem, melegítőben, pólóban és pulóverben pattantam kerékpárra.

Nem volt nagy kedvem az egy órás tekeréshez. Az izmaimat fáradtnak éreztem, de ahogy megcsapott az erdő illata már éreztem, hogy jól döntöttem, amikor elindultam. Az út helyenként még mindig mély volt, de a maradék pocsolyákat remekül ki lehetett kerülni.

Az akácosban belefutottam pár kutyasétáltatóba. Nem nagyon majréztam, mert láttam fogják őket. Csak egy maradt szabadon, az viszont amikor elmentem mellette elkezdett futni. Szerencsére nem akart rám ugrani. Az meg nem zavart, hogy versenyezni akart velem. Vagy 30-40 méter után a kutyus visszafordult a gazdájához.

Sóstón nem történt semmi rendkívüli. Csináltam pár fotót és irigykedve néztem a sort a fagyizó előtt. Visszafelé elém került egy kb. 40-50 fős vegyes (kicsik és nagyok) csoport. Nem 2 perc volt, amíg áthámoztam magam rajtuk. Szerencsére még a lejtő előtt. Így ma is gurultam egy jót.

Ahogy hazaértem első dolgom volt, hogy bevegyek egy só tablettát. Amitől aztán az izmaimnak érezhetően jobb lett.

A ma reggeli edzést egyik testrészem sem kívánta igazán. Ilyenkor az ember persze végig gondolja, hogy csak volt egy trombózisom, és az erdei tekerés jót tesz a tüdőnek, a szívnek, a vérkeringésnek. Szóval menni kell… A vasárnap reggel 8 óra körüli indulás pedig ideális.

Sajnos, tegnap is esett az eső, miként már egy hete változó intenzitással. Bíztam benne, hogy most nem fog. A Sóstói útra kikanyarodva egy idős, kerékpáros hölggyel találkoztam, aki 2 botot vitt magával. Vagyis a Nordic walkingosok edzenek, így már nem is bosszantott annyira, hogy neki vágtam.

Az aszfalton nem volt gond, viszont amikor befordultam a Kótaji úton az erdőbe akkor már éreztem, hogy itt sokkal nehezebb tekerni. Pár perc múlva három pocsolya. A harmadikon amikor keresztül vágtam legalább 6-8 centire besüllyedtem a sárba. Nem is tudom, hogy jöttem ki belőle. Igazából ezt a részt nem szeretem annyira, de a madárfütty és a virágzó bodza ezúttal is erőt adott.

A hosszú egyenes a vártnál sárosabb volt. A nyírfás stéget ezúttal is megsétáltam, elővettem a fényképezőgépet, mert sejtettem a mai tekerés legnehezebb része most jön. A faház előtti pocsolyát jobbról kerültem, viszonylag sima volt. Kis gurulás jött három nagyobb pocsolya, amelyet kikerülve megúsztam bukás nélkül. Tudtam, hogy amikor ráfordulok az aszfalt út előtti pár száz méterre még minden lehet. Nos, így is volt. A felázott erdei út vége egyre közelebb került, de nekem így is sok időnek tűnt. Az út széle is csúszott, a behajló bokrokat nem volt egyszerű kerülni. De ami a lényeg, esés nélkül, sárosan, de megérkeztem.

Sóstón átgurultam, minden rendben volt. Újra beérve az erdőbe azonban újra mély talaj, és sár fogadott. Általában visszafelé könnyebb szokott lenni, de most itt is figyelni kellett. Kb. a felénél volt kb. 200 méteres szakasz, ami alaposan felázott. De hát ahol a Nordic walkingosok elmennek, ott én is elgurulok.

A tornapályához közeledve eldöntöttem, hogy ebből ma már többet nem kérek. Vagyis nem fordultam a Korányi felé, hanem elindultam hazafelé… Hátha kedden jobb lesz.

A számítógép mellől szépen sütött nap, gondoltam ideje tekerni egyet. Amúgyis azt mondták, hogy a vehar miatt ne nagyon járkáljunk Sóstói-erdőben, ami az én olvasatomban azt jelenti: hajrá! A házból kiérve nem kicsit rémültem meg az égre nézve, mert vészjóslóan sötét volt.

Állítólag Nyíregyházán az északi felhőből nem esik eső (tévhit!), legyen az akármennyire is sötét, így eszembe sem jutott visszafordulni. Zsombit, a kisfiamat (7+), sikerült rávennem, hogy ne jöjjön most velem, és ennek utólag igazán örülök.

Öt óra tájban indultam, az erdőbe érve, nem messze a buszmegállóhoz két fa kidőlve. Az ösvény végig falevéllel és gallyal borítva. Az erdei út sokkal jobb volt, mint ahogy gondoltam, így magamhoz képest jó tempóban haladtam.

A Kótaji útról behajtva is sokkal jobb volt az erdei út, mint egy hete. Akkor vihar után tele volt gallyakkal, ágakkal, de most semmi. Lehet az erdei munkások kitakarították... A hosszú egyenesen haladva hallottam először, hogy dörög az ég. Aztán többször is. Aztán, ahogy a homokos stégre kapaszkodtam felfelé eleredt az eső. Pontosabban elkezdett zuhogni… Pár száz méterre volt egy esőház, odamenekültem be.

Fél óra intenzív eső után csendesedett valamelyest az égi áldás. Úgy gondoltam nincs mire várni, irány Sóstó. Amíg kivergődtem a sáros erdei úton az aszfaltos útig kb. ötször csúszott meg a hátsó kerék alattam. És pár helyen azt sem tudtam merről kerüljem a pocsolyát. Volt ahol nemes egyszerűséggel áthajtottam rajta.

A visszaút ehhez képest unalom volt. Mély volt a talaj, de csak egy nagy pocsolya volt. Azon meg simán áttekertem. Haza érve villámgyorsan ledobtam a vizes göncöt. Megjegyzem nem találkoztam senkivel az erdőben. Ez azt jelenti, hogy vagy nagyon bevállalós vagyok. Vagy másoknak több esze volt…

Hétfőn elvittem doktorhoz a kerékpárt, de azt mondta nem vészes a kattogás. Igazított valamit a pedálkaron. A kerékagyhoz meg akkor nyúl hozzá, ha jobban kattog.

Kedden este esett, így nem tudtam tekerni. Szerdán aztán úgy döntöttem, hogy ebéd előtt nyomok egyet. Az erdőbe érve már láttam, hogy a mai bringázás nem lesz gyerekjáték. A mindennapi esőzésnek köszönhetően mély volt a talaj, nehezebb volt tekerni, mint máskor.

A vasút túloldalán aztán kiderült, hogy újra indult a közmunka. Ezt onnan sejtettem, hogy belefutottam két brigádba, meg egy erdész kocsiba. A kocsik kellő képpen fellazították a talajt, helyenként jó kis vendégmarasztaló sárt csináltak. Alig vártam, hogy kiérjek Sóstóra…

Visszafelé szuper volt jönni. A talaj ezen a részen is mély, de sárnak nyoma sem volt.

Amikor hazaérve az egyik szomszédnak elmeséltem milyen volt a mai tekerés, azt kérdezte, hogy miért nem a műúton megyek? Nos, én az erdei levegőt nem cserélném el semmire sem…

Kb. 10+ km

A ma reggeli tekerés könnyen indult. Nem sütött ugyan a nap, de ahogy ráfordultam a Sóstói útra, megcsapott az erdő illata és ez végképp felébresztett. Nem tekertem vadul. Szépen körbe a TK-t, ki a Kótaji útra, a sorompó után be az erdőbe.

Az erdei úton már pár méter után feltűnt, hogy végre nyoma sincs az egy héttel ezelőtti viharnak, fagallyaknak. Az akác illata isteni volt. A keskeny nyomon jól haladtam. A kanyarokban nem jött senki szembe. A hosszú egyenesben aztán megpörgettem kicsit – már a magam szintjén. Aminek a vége az lett, hogy a nyírfásba feltoltam a kerékpárt. Sóstó, ha lassan is, de egy szuszra megvolt.

Visszafelé belementem a nordic walking csoportba. Pont fordultak vissza, és sokan bevárták egymást. Ami nem kicsit lassított le. Bár a sok ismerős segített abban, hogy ellenálljak a séta kísértésének. Szerencsére a lejtőnél nem jött szembe senki, így gurultam ,,vadul”.

A tornapályához érve úgy éreztem, hogy elég pajkos vagyok ahhoz, hogy visszaforduljak még egy kis körre. Így keresztül vágtam a hídon át a Korányi felé. A kerékpárút semmi féle kihívást nem jelentett. Könnyen tekertem. Mielőtt felértem a partra pont állt ki egy kocsi az udvarból, ami miatt meg kellett állnom. Nem volt könnyű újra indulni.

Amikor a sorompó előtt újra beértem az erdőbe egy kicsit megijedtem. Hirtelen elkezdett fájni a lábam, elkezdtem érezni az izmaimat, illetve mintha megmozdult volna a gyomrom… Szerencsére ez utóbbi hamar elmúlt, viszont az izomlázam nem. Elszántan tekertem tovább, mert szerettem volna minél hamarabb túl lenni rajta.

A tornapálya után elkezdett cseperegni az eső, illetve kattogni a kerékpár. Nagyon megnyugodtam, hogy a zuhé előtt hazaértem, és a kerékpár sem esett szét…

30 évvel ezelőtt simán lefutottam 16+ kilit, meg többet is, nem volt a probléma. Még hegyen is. Ma örültem ennek a teljesítménynek. Kb. 80-85 percig tartott, ami tudom nem világrekord. De azt gondolom, hogy a saját magam szintjén megint léptem egyet előre.