A számítógép mellől szépen sütött nap, gondoltam ideje tekerni egyet. Amúgyis azt mondták, hogy a vehar miatt ne nagyon járkáljunk Sóstói-erdőben, ami az én olvasatomban azt jelenti: hajrá! A házból kiérve nem kicsit rémültem meg az égre nézve, mert vészjóslóan sötét volt.
Állítólag Nyíregyházán az északi felhőből nem esik eső (tévhit!), legyen az akármennyire is sötét, így eszembe sem jutott visszafordulni. Zsombit, a kisfiamat (7+), sikerült rávennem, hogy ne jöjjön most velem, és ennek utólag igazán örülök.
Öt óra tájban indultam, az erdőbe érve, nem messze a buszmegállóhoz két fa kidőlve. Az ösvény végig falevéllel és gallyal borítva. Az erdei út sokkal jobb volt, mint ahogy gondoltam, így magamhoz képest jó tempóban haladtam.
A Kótaji útról behajtva is sokkal jobb volt az erdei út, mint egy hete. Akkor vihar után tele volt gallyakkal, ágakkal, de most semmi. Lehet az erdei munkások kitakarították... A hosszú egyenesen haladva hallottam először, hogy dörög az ég. Aztán többször is. Aztán, ahogy a homokos stégre kapaszkodtam felfelé eleredt az eső. Pontosabban elkezdett zuhogni… Pár száz méterre volt egy esőház, odamenekültem be.
Fél óra intenzív eső után csendesedett valamelyest az égi áldás. Úgy gondoltam nincs mire várni, irány Sóstó. Amíg kivergődtem a sáros erdei úton az aszfaltos útig kb. ötször csúszott meg a hátsó kerék alattam. És pár helyen azt sem tudtam merről kerüljem a pocsolyát. Volt ahol nemes egyszerűséggel áthajtottam rajta.
A visszaút ehhez képest unalom volt. Mély volt a talaj, de csak egy nagy pocsolya volt. Azon meg simán áttekertem. Haza érve villámgyorsan ledobtam a vizes göncöt. Megjegyzem nem találkoztam senkivel az erdőben. Ez azt jelenti, hogy vagy nagyon bevállalós vagyok. Vagy másoknak több esze volt…
