A ma reggeli tekerés könnyen indult. Nem sütött ugyan a nap, de ahogy ráfordultam a Sóstói útra, megcsapott az erdő illata és ez végképp felébresztett. Nem tekertem vadul. Szépen körbe a TK-t, ki a Kótaji útra, a sorompó után be az erdőbe.
Az erdei úton már pár méter után feltűnt, hogy végre nyoma sincs az egy héttel ezelőtti viharnak, fagallyaknak. Az akác illata isteni volt. A keskeny nyomon jól haladtam. A kanyarokban nem jött senki szembe. A hosszú egyenesben aztán megpörgettem kicsit – már a magam szintjén. Aminek a vége az lett, hogy a nyírfásba feltoltam a kerékpárt. Sóstó, ha lassan is, de egy szuszra megvolt.
Visszafelé belementem a nordic walking csoportba. Pont fordultak vissza, és sokan bevárták egymást. Ami nem kicsit lassított le. Bár a sok ismerős segített abban, hogy ellenálljak a séta kísértésének. Szerencsére a lejtőnél nem jött szembe senki, így gurultam ,,vadul”.
A tornapályához érve úgy éreztem, hogy elég pajkos vagyok ahhoz, hogy visszaforduljak még egy kis körre. Így keresztül vágtam a hídon át a Korányi felé. A kerékpárút semmi féle kihívást nem jelentett. Könnyen tekertem. Mielőtt felértem a partra pont állt ki egy kocsi az udvarból, ami miatt meg kellett állnom. Nem volt könnyű újra indulni.
Amikor a sorompó előtt újra beértem az erdőbe egy kicsit megijedtem. Hirtelen elkezdett fájni a lábam, elkezdtem érezni az izmaimat, illetve mintha megmozdult volna a gyomrom… Szerencsére ez utóbbi hamar elmúlt, viszont az izomlázam nem. Elszántan tekertem tovább, mert szerettem volna minél hamarabb túl lenni rajta.
A tornapálya után elkezdett cseperegni az eső, illetve kattogni a kerékpár. Nagyon megnyugodtam, hogy a zuhé előtt hazaértem, és a kerékpár sem esett szét…
30 évvel ezelőtt simán lefutottam 16+ kilit, meg többet is, nem volt a probléma. Még hegyen is. Ma örültem ennek a teljesítménynek. Kb. 80-85 percig tartott, ami tudom nem világrekord. De azt gondolom, hogy a saját magam szintjén megint léptem egyet előre.
